Ebben a blogbejegyzésemben beszámolok egy nagyon érdekes tanulmányról, melyet a közelmúltban olvastam Ph.D. Deák András György, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézet tudományos főmunkatársának, kutatócsoport-vezetőjének tollából. A tanulmány címe Van-e orosz modell? Gazdasági útkeresés és modernizáció Oroszországban.
Majdnem harminc év telt el a rendszerváltás óta, ennek apropóján a szerző három kérdést járt körül a munkájában. Mik a ma létező orosz kapitalizmus sajátosságai? Létezik-e orosz modell, s ha igen, akkor mik a rendszeralkotó jegyei? Mennyire tartható fenn a jelenlegi orosz rendszer és felzárkózási pályán van-e az orosz gazdaság?
A ma létező orosz kapitalizmus nem egyenes folytatása a szovjet rendszernek és messze maga mögött hagyta az alacsony jövedelmű országok fejlődési problémáit. Tudni kell azt is, hogy a rendszer vonásait vizsgálva minőségileg különbözik a kelet-európai volt szocialista országok csoportjától. A jólétet, mint legitimációs forrást vizsgálva Oroszország jelentősen eltér a nyugati demokráciáktól, valamint a nyugati-demokráciákra példaként tekintő volt szocialista országoktól is, melyek hagyományosan és kizárólagosan a jólét növelését tekintik főbb feladatuknak. A gazdasági fejlődés meghatározó volt a szovjet rendszer számára is, azonban annak hozadékát főleg stratégiai-katonai célokra fordították. A rendszerváltást követően Oroszországban 1992 és 2013 között a gazdasági növekedés szükséges volt a politikai rendszer fenntartásához. Korszakhatárnak tekinthető a Krím 2014-ben történt annexiója. Ez a lépés ideológiailag kiszolgálta az orosz társadalom széles rétegeinek, valamint az orosz vezetésnek a legitimációs igényeit, gazdasági értelemben azonban nagyon költséges vállalkozásnak bizonyult.
Miért különleges Oroszország esete?
A szerző vizsgálta az oroszországi tulajdonviszonyokat és a vagyoni egyenlőtlenségeket. A növekedési veszteségek egyik okaként említi, hogy a politikailag befolyásolt tulajdonosi viszonyok mellett a gazdaság nem a kibocsátás, hanem a hatalmon lévő csoportok kifizetéseinek maximalizálására rendezkedett be. Az angolszász szakértők főleg a privatizációból vezetik le az orosz vagyoni különbségeket és a jogegyenlőség, valamint az azt biztosító intézményrendszer hiányát is ennek következményeként kezelik. Ezzel ellentétes azonban Gurijev és Racsinszkij okfejtése, akik szerint a jövedelmi egyenlőtlenségek a privatizáció előtt jöttek létre, jelentős részben a gazdasági depresszió és hiperinfláció miatt. A vagyoni különbségek és a tőkekiáramlás bizonyos mértékig kényszermegtakarítások, a belső befektetési lehetőségek hiányából fakadnak. Az oligarchikus struktúra sokat veszített a jelentőségéből és ma már nem tekinthető a rendszer specifikus elemének. Az oligarcha problematika kevés gyakorlati következménnyel járt az utóbbi évtizedben.
A kelet-közép-európai országokban végbement gazdasági átmenethez képest lényeges eltérés a külföldi befektetések szerepe. A volt szocialista blokkban már a privatizáció eredményeképpen is, de az ezt követő beruházási ciklusokban végképp a külföldi multinacionális cégek jutottak a gazdaság vezérlő posztjaira. Oroszországban a befektetők motivációi érdemben különböznek, fokozottan jelentkeznek a piacszerzési megfontolások, a nyersanyagokhoz való hozzáférés szempontjai, illetve ezen invesztíciók jelentős része ún. "visszatérő tőke". Oroszországban mindvégig jelentős maradt a tőkekiáramlás. Az állami tulajdon aránya növekszik, aminek következménye a csökkenő hazai magántulajdonosi koncentráció.
Az Orosz Állami Statisztikai Szolgálat és a Világbank szerint egyaránt jelentősen csökkentek a vagyoni egyenlőtlenségek az 1990-es évekhez képest. A korábbi kritikus viszonyok átmenetiek voltak, a jelenlegi helyzet pedig stabil és nem tekinthető fenntarthatatlannak. Az elit legfőképpen az államigazgatásból rekrutálódik, a parlament és a politikai pártok másodlagosak a hatalmi viszonyok értelmezésekor. Oroszország oligarchikus korszaka lezárult a 2000-es évek folyamán, a hatalmi és tulajdonviszonyok eltávolodtak egymástól.
Orosz gazdasági útkeresés
Hiába a világ egyik legnagyobb olaj- és gáztermelője Oroszország, a magas népességszám és a viszonylag magas fejlettség mellett a nyersanyagbevételek összességében csak egy gyenge közepes szintű függést biztosítanak az exportőr mezőnyben. Azok aránya sem a GDP-hez mérve, sem a teljes költségvetési bevételen belül nem éri el a közel-keleti exportőröknél tapasztalt szintet.
Az államkapitalizmus Oroszországban az állami nagyvállalatok térnyerését jelenti. 2015-ben az orosz gazdaság 55%-a volt már az állam kezében, ami főleg a bank- és az energiaszektorban volt látványos, valamint a védelmi iparban és a bányászati tevékenységek egy részében. Mindez gyors és dinamikus változást jelent az 1990-es évek végéhez képest, amikor már alig maradt állami vagyon és azt is oligarchikus csoportok irányították. Ugyanakkor a kormányzat csak mérsékelt kontrollt gyakorol mind hatékonysági, mind pénzügyi értelemben, a társadalomban pedig elég magas szintű a piacgazdaság elutasítottsága. Mindez az elmúlt harminc év vonatkozásában egyedinek nevezhető! A posztszovjet térségben a gazdasági-politikai reformoknak nem volt előre megszabott forgatókönyve, az orosz átmenet "modelltelen" volt. A kelet-közép-európai országokban mind a politikai, mind a gazdasági reformokat illetően a nyugat-európai minták létrehozását tűzték ki célul, amihez az uniós csatlakozás kijelölte az intézményi teret. Oroszországban nem volt nemzeti kerekasztal, nem volt egyértelmű a domináns tulajdonforma kérdése, az állami szerepvállalás mértéke és mikéntje, a piaci intézmények formái. Oroszország azonban nem alulfejlett, hanem félrefejlődött volt, ahol önmagában a politikai stabilitás és a külgazdasági nyitás még nem feltétlenül eredményezett volna felzárkózást. Az orosz átmenet valójában egy "ugrás volt a sötétbe". Moszkva azonban továbbra is egy ambiciózus nagyhatalom, világpolitikai tényező, amely státuszt valamilyen módon fenn is akar tartani.
Az orosz gazdaságpolitika robusztus eredményeket tudott felmutatni a legkülönfélébb krízisek alkalmával, legyenek azok államcsődök, bank- vagy valutaválságok, szankciók, olajáresések vagy éppen a strukturális lassulás maga. A következő években indokolt tehát egyfajta "rezisztens stagnálásra" berendezkedni az orosz makrogazdasági teljesítményt illetően. Semmilyen változtatni akarás, átalakítási elképzelés nem körvonalazódott a kormányzat szintjén.
Az exportoffenzívának vége, az olajárak emelkednek, a járadékok csökkennek. Az orosz vezetés is fenyegetésként éli meg a gazdaság diverzifikálatlanságát, a kitermelő szektorok egyre nagyobb fokú arányát a kivitelben. Az olajszektorban feltárt tartalékok ugyan fedezik a kimerülést, de azok jellemzően egyre inkább a létező termelési régióktól távolabb, feltehetően magasabb önköltségű területeken fekszenek. Az új források drágábbak, technológia- és tőkeigényesek, ami csökkenti a járadékot és ezen keresztül a kormányzati bevételeket. A vállalatok csak szelektív adómentességek mellett hajlandóak belevágni a nagyobb projektekbe (pl. Vankor-mező kitermelés a Rosznyefty által, vagy a Jamal-LNG a Novatek révén). Az OPEC kvótaszűkítéshez való orosz csatlakozás és annak betartása történetileg új jelenség és minden bizonnyal a volumenkorlátos export időszakának beköszöntét jelzi. Mindez egy közel 50 éves folyamat végét jelentheti. Megjelent a kézzel fogható technológiai kihívás, az elektromos autózás kérdése. A megfelelő akkumulátorok megléte esetén piaci alapokon is életképes az új technológia. Magasabb hatásfokú meghajtás kevesebb energia felhasználását feltételezi, radikálisan alacsonyabb szervizigénnyel. Ennek következtében csak idő kérdése és az olajpiac csökkenő pályára fog kerülni. Ez egy jelentős negatív kockázat az orosz kilátásokat illetően a következő 10-15 évben.
Modernizáció és szuverenitás
Oroszországban jelenleg a népesség természetes szaporulata egyensúlyban van. A természetes csökkenést bizonyos mértékig ellensúlyozza az orosz nemzetiségű és orosz ajkú népesség bevándorlása főként Ukrajnából és Kazahsztánból. Tádzsikisztán és Üzbegisztán területéről azonban erősödő, nem orosz etnikumú munkaerő-bevándorlás is megfigyelhető. A piacméret hagyományosan az ország egyik fontos versenyképességi előnye, így a csökkenő népességszám csökkentheti az ország vonzerejét. Az északi és nyugati területek demográfiai mutatói romlanak, míg a kaukázusi körzetekben meglévő etnikai népességrobbanások Dagesztánban, Ingusföldön és Csecsenföldön a regionális feszültségek növekedését okozhatják. Itt Moszkva jellemzően békét és nyugalmat "vásárol" a helyi elitektől. A fő kihívás tehát inkább biztonsági, semmint gazdasági.
Gazdasági modernizáció tekintetében eddig semmilyen érdemi reformtervezet nem került napirendre. A rezsim elsődleges célja nem a gazdasági növekedés, hanem a szuverenitás és az autonómia megőrzése. Ettől függetlenül a putyini értelemben vett szuverenitás megőrzése előfeltétele a modernizációnak. A putyini rendszer kezdettől fogva hordozott militarista vonásokat, ami az utóbbi időben erősödni látszik. A volt KGB-s és katonai elit magasan reprezentált, rájuk támaszkodva lehet az államigazgatást "megtisztítani", a fejlesztő állam koncepcióját érvényesíteni, annak autonómiáját magánérdekektől mentesen tartani. Ennyiben a titkosszolgálatok és a rendfenntartás túllép a hatáskörén és a bürokrácia első csatasorát képezi.
Ma az Oroszországot körülvevő világgazdasági tér diverzifikált és megosztott. 2017-ben az ország külkereskedelmének csak a 47%-a bonyolódott az EU-val. Az orosz "keletre fordulás" politikája eredményezte, hogy 2016-ban Szingapúr vált a legnagyobb befektetővé az országban. Mindezek alapján elhibázott az a kép, amely európai perifériaként érzékeli Oroszországot. Európa a szankciós rendszertől függetlenül is hanyatlik az orosz külgazdaság szinte minden dimenziójában.
2016-ban a Világbank adatai szerint Oroszország a GDP 5,4%-át, az orosz konszolidálatlan költségvetési számok szerint 6,7%-át fordította fegyveres erőkre. Nagyságrendileg ez annyi, mint az oktatásra és az egészségügyre fordított összeg együttvéve. Ezt a rendszer belső és külső elszigeteltségének, esetleg fenyegetettség-érzésének jeleként lehet értelmezni. A nyugati demokráciákkal vívott kiber- és médiaháború ugyancsak erre utal. Oroszország nem lehet biztos a jövője felől, jelenlegi állapota a látszólagos változatlanság ellenére sem tekinthető stabilnak.